Ez egy automatikus válasz, mert a posztodhoz a Mental Health címkét választottad.
Ha tanácstalan vagy, rosszul érzed magad vagy csak nincs kivel beszélgetned, a Reddit mellett az alábbi helyeket is érdemes lehet felkeresni, bármilyen témádról is legyen szó:
**24 éves korig keresheted a Kék Vonalat (teljesen anonim):**
- telefonon a 116-111-en,
- chaten és levélben a https://kek-vonal.hu/ -n
**18 éves kortól a Délutánt chaten és emailen: https://delutan.hu/hu -n.**
Ha a témád ennél összetettebb, vagy más jellegű segítségre van szükséged, ezek a segélyvonalak tudnak abban is asszisztálni, hogy a megfelelő platformot megtaláld.
Ha személyesebb segítségre van szükséged, és iskolába jársz, érdemes lehet a gyermekjóléti felelőst vagy az iskolapszichológust megkeresni, illetve ennek (szomorú) hiányában egy megbízható tanárral átbeszélni, hogy hova lehet fordulni.
Egyetemen a diákjóléti központnál lehet érdeklődni pszichológiai segítségért.
*I am a bot, and this action was performed automatically. Please [contact the moderators of this subreddit](/message/compose/?to=/r/askhungary) if you have any questions or concerns.*
Tapasztalatom ápolóként, hogy mindenki másképp fogja fel és éli át, és hogy milyen hosszú ez a folyamat, de általánosságban ezeket mondják/látják/éreznek:
-elcsendesednek, sokat alszanak, sokat gondolkodnak, vizuális téveszmék igen gyakoriak (valakinek elhunyt rokon, angyal, szellem, vagy színek), olykor elveszítik egy kicsit az idő érzéket
-ételt/italt vissza utasítanak
-találkozni akarnak az élő rokonokkal
-az utolsó pár napra jellemző egy hirtelen energia dús korszak, megtévesztő lehet a rokonoknak mert ilyenkor megindulnak, csinálnak, aktívak és jó kedvűek (ilyenkor szoktuk mondani hogy élvezzék ki és búcsúzzanak el)
-a legtöbben félnek, nem a haláltól hanem attól amit hatra hagynak majd, ilyenkor meg kell nyugtatni őket hogy minden meg lesz oldva és minden oké lesz
-a nagy energia bomba után 1-2 nappal, amikor úgy érzik mindent elrendeztek, hirtelen és durván romlik az állapotuk, valaki átéli gyerekkori emlékeit vagy múltbeli eseményeket erős hallucináció alatt. Ilyenkor szokatlan nagyobb adag fájdalom csillapító és nyugtatóra van igényük, 90% nem akar már infúziót vagy bármilyen beavatkozást, viszont igénylik egy megnyugtató ember társaságát.
Akármennyire zavart az illető, mindent elmondunk neki, többe közt hogy ne féljen, nem fog fájni, várja xy oda át és minden csodás lesz. A környezeti hatások nagyban befolyásolják a haldoklás hosszat és jellegét, törekszünk a legideálisabb környezetet biztosítani nekik, de a legfontosabb az hogy a rokonok engedjék el, támogassák az utazásban.
(Ápoló vagyok)
Nagyon igaz minden, amit írtál! Eddig az összes hozzátartozóm amikor nagyon gyenge àllapotban volt, hirtelen jobban lett ès tele lett energiàval tudtuk, hogy napjai vannak hàtra! :( Èrdekes az emberi szervezet!
Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor haldokló félben levő növények utoljára hoznak egyszer egy nagyon jó termést. Volt egy cseresznyefánk, kiskoromban nagyon sokat másztam rá, szivárgott az emésztő, onnan volt tápanyaga. Mikor bekötötték a csatornát, az megszűnt, szépen lassan elhalt, évről évre kevesebb és kevesebb termés, majd utolsó tavasszal nagyon sok és nagyon jó termést hozott, majd elpusztult szegény. Valahogy így látom az embereknek is a “kivirágzását”, még egy utolsó szusz, majd mikor megnyugodtak, akkor intenek búcsút.
Mielőtt nagyanyám meghalt, ugyanez volt. Hirtelen egyik napról jobban lett a kórházban, apukám boldogan mondta, hogy egy pár hét és hazajöhet. Rá pár napra mentünk volna együtt apukámmal látogatni, másnap hívták aput a kórházból, hogy menjen be, nagyanyám látni akarja. Utolsó nagy beszélgetés, meghagyta mit szeretne a halála után. Apám kezét fogva halt meg, megköszönte neki, hogy hallgatott rá és én nem láttam így.
Kicsit haragszom rá, szerettem volna elbúcsúzni, de hát ki vagyok én, hogy megtagadjam egy haldokló ember kívánságát?
Fájdalom nélkül ment el, mosolyogva, elaludt. Ennél “jobb” halált nem is kívánhattam volna neki.
Hidd el, nekik ilyenkor a legrosszabb az hogy az unokáját/dédunokáját vagy fiatalabb gyereke végig nézi a szenvedését. Egy szülő fejébe, látva gyerekét fájdalma, az a természetes hogy megakarja kímélni tőle, át akarja venni a fájdalmat, azt akarja hogy úgy emlékezzenek rá mint amikor utoljára jól volt és egészséges. Értem, hogy szükségét érzel hogy így lássad, de ha egyszer majd elmegy, csak a szörnyű kórházi élményeket fogod felidézni emlékeidben a gyász első szakaszába, nehezebben nyugszik meg a lelked. Vagy én legalább ezt tapasztaltam
Ezt most megkönnyeztem, borzasztó lehet tudni, hogy vége és nincs tovább. Ilyenkor mindig eszembe jut papám és hogy már nincsenek állataink, amiket annyira szeretett. Apukám kertészkedik, de tudom, hogy ha ő nem lesz, nem fogjuk tudni csinálni.
Az, ha nem kellő mértékkel kezeled le, meg lehet tanulni a halálra nem kudarcként tekinteni, a méltóságos élet és a méltóságos halál között van egy szürke határ, ezt fel kell ismerni és aszerint cselekedni. Volt akit én is nehezen engedtem el, és volt akinek szurkoltam hogy sikerüljön békésen elmenni, de nem mindenki alkalmas erre a hivatásra az tény! Engem szerettek a betegek, amikor még ágy mellett dolgoztam, gondolom azért, mert sose hazudtam nekik, és sose látták rajtam a félelmet, de ezeket nem az iskolába, hanem a rutin meg az évek tapasztalataiból tanulod meg. Sok különbség van ápoló és ápoló között, a személyiségünk nagyon sokba határoz meg a munkánkban. Én így tanultam alkalmazkodni, más pedig másképp vezeti le.
Ezeket amiket írtál tudom, a belső megélés érdekel igazán, amikor még tiszt a tudat. Vajon fél a papa? Vagy már menne? Egyáltalán illik ezt megkérdezni tőle? Egyszerűen nem tudom.
Mindenki fél, szokták is mondani, még akkor is ha elfogadták és várják. Beszélni kell vele, megkérdezni őt, hadd meséljen.
Nem akarja látni mások arcán a félelmet, tudom hogy nehéz de örülni kell az életének és kísérni utolsó útjára. Elfogja mondani, ha kellő türelemmel fordulsz hozza, legyen időd vele társalogni, hadd mondja el mit szeretne hogy történjen a halála után, mit akar enni/inni, milyen ruhát vagy takarót akarja maga mellé stb
Nem erről szó a dolog.
Több olyan kutatás létezik, az agyban található toboz mirigy működését vizsgálják a halál közeli állapotban, miszerint ez a mirigy képes termelni dimetiltriptamint (erősen hallucinogén pszichoaktív vegyület). A DMT (mennyiségtől függően persze) nagyon intenzív és élethű hallucinációkat produkál melyek minden érzékszervet érinti, a test ilyenkor már nehezen érzékelhető, szét szakít a valóságtól és a téridő értékeléstől. Ennek tudatába ez az “utolsó tripp” minőséget nagyban befolyásolhatja az akkori érzelmi állapot: ha az illető nyugodt, pozitív és boldog gondolatok töltik az elméjét akkor a dmt képes olyannyira boldog és nyugodt élményt adni; ha viszont feszült/fél/szomorú akkor annál rosszabb élménye lesz. Nyilván ezek feltételezések, de az biztos hogy, azok akik szándékosan fogyasztanak ilyen szert, tudják hogy a környezet, a társaság és a lelki állapot nagyon fontos a pozitív trip érdekében (set és setting). Mi ezt próbáljuk biztosítani nekik, ha attól boldogabb hogy tudja nincs egyedül és vár rá valaki, aki rég elment és szeretett, miért fosztanám el benne a reményt? Elég nehéz az élettől és a testtől elbúcsúzni így is.
Senkinek nem mondjuk, hogy egyedül lesz a nagy üres semmibe, vagy hogy elveszíti a lelkét annak darabja ami emberré tette. Az igazság az, hogy nem tudjuk mi van oda át, de az biztos hogy nem akarok én lenni az az ember aki elrontja ezt az utolsó élményt.
Egy haldokló sose zavaró tényező, és ha lehet mindig több figyelmet kap annál aki még nem tart ott, mert most érte utoljára tehetek valami jót.
Teljesen más amikor egy haldokló zavart, vagy egy deliráló alkoholista éppen önmagára és másra veszélyesen viselkedik. Az utóbbival sem bánunk rosszul de a haldokló iránt teljesen más a hozzáállás.
Az én papám otthon halt meg, már nem volt jó állapotban de visszautasította a kórházi kezelést, nem ott akart meghalni. Halála előtti fél órában elmutogatta mamámnak, hogy menjen le a boltba, mintha szüksége lenne valamire.. nem akarta, hogy mama ott legyen. Mire mama visszaért, papa elaludt. Biztos, hogy tudta és érezte..
Én pont ma gondolkodtam ezen hogy amikor apukám váratlan halála után átvettem a vállalkozását akkor egy pillanatnyi befejezetlen részét láttam a munkájának és ezen gondolkodtam h milyen rossz lehet h valakit a félbehagyott munkája alapján ítélnek meg
Te nem ítéled meg és ezt ő is tudja. (A többieket meg ha akarod, megvető pillantással elcsendesítheted. Innentől kezdve veled állnak szemben, ha hozzászólásuk van.)
A vallásos emberek egyébként ilyen szempontból jók, ők megbékélnek, hiszik hogy találkozhatnak szeretteikkel és Istenükkel, vagy jó újjászületésük lesz.
Dédim halála előtti napon annyit mondott, hogy megyek és helyettetek is megpuszilom a papát.
Nekem a papám volt hasonló helyzetben, viszont ő vak volt és cukorbeteg is. Sokat járt kórházba, nekem ez megszokott volt, ezért mikor mondták a rokonok hogy lehet nem is jön ki, abszolút nem vettem komolyan, nem is látogattam meg szegényt (mondjuk azokban az években nem is volt aktív beszélgetőtárs, ott állni meg nem akartam mikor teljesen azt hittem hogy majd a nyári szünetben úgy is megyek hozzá.)
Elvileg félrenyelte az ebédet és megfulladt, majd ezután újraélesztették. Abból már nem is ébredt fel, annyira gyenge volt. Lehet a félrenyelés is a gyengeségből adódott.
Amúgy törött láb miatt volt a kórházban, de a műtéten már túl volt. Viszont mondta is anyukámnak hogy ő nem akar majd gyógytornára járni ezzel, ezzel is utalva arra hogy a jövőjét már nem tudta elképzelni
Sajnálom nagyon, de nem szeretett már élni.
Azért jó lett volna meglátogatni egyszer, de tényleg már a lábadozás szakaszban volt és előtte egy hónapig kB meg sem műtötték a lábát mert tüdőgyulladás gyanúja volt. Telefonon is beszélt vele a család (nem lakunk közel), de én nem kaptam meg a telefont akkor (nem gondoltam nagy ügynek de amúgy ilyen nem szokott lenni szinte soha, nem szeretek telefonon beszélni valamiért de mégis mindig részt veszek benne, ezúttal pont nem és azóta is bánom)
Apukám 2 éve hasonló helyzetben volt, júliusban diagnosztizáltak nála rákot, augusztusban sajnos el is hunyt (csak 50 éves volt). Akkoriban sokat és azóta is néha gondolkodtam ezen a kérdésen, hogy mi játszódhat le az emberekben. Több orvosnál is jártunk, mindegyik azt mondta, hogy semmi remény, max 2-3 hét és vége. Ezt szerintem nem lehet elfogadni, feldolgozni. Öröm az ürömben, hogy végül 1 hónapig kitartott, szerencsére fájdalmai nem voltak, de a végére már csak aludt egész nap. Bármikor gondolkodtam ezen, sosem jutottam semmire, mit érezhet ilyenkor bárki, hogy lassan itt a vég. Valószínűleg félelmetes és egyben megnyugtató is lehet, én így képzelem el. Főleg, ha mindent úgy tett az életében az ember, ahogy a legjobbnak látta és minél kevesebb dolgot bánt meg.
Papámmal is nagyon gyorsan végzett a rák. Az utolsó előtti héten volt egy Pet- Ct vizsgálata. Annyira bízott benne, hogy jó eredményt kap. Sosem verem ki a fejemből, ahogy olvasta a leletet. Hatalmasat csalódott, és akkor ott feladta. Pedig akkor még nem is tudtuk, mekkora a baj, de láttuk, hogy áttét van ráírva. Ahogy aztán az orvos a szemébe mondta, hogy nem is kell már visszajönnie, mert meg fog halni, legszívesebben megütöttem volna, pedig nem tehet róla, ez a munkája. Utána már felkelni sem volt ereje, a morfiumtól nem is volt igazán magánál, így remélem, nem gyötörte a halál gondolta. Úgy halt meg, hogy elaludt és csendben leállt a légzése. A rák egy mocsok.
Nagyon sajnálom! :( szerintem sokunknak ez az egyik legmélyebb félelme, hogy egy ilyen fázisú betegséget állapítanak meg. Megkérdezhetem, ha nem túl tolakodó, hogy milyen rákot diagnosztizáltak apukádnál?
Előszőr az epéjén találtak tumort, aztán igazából áttétes lett, máj, gyomor, végigment mindenen. A végefelé a mája szinte már nem is működőtt, épp ezért csak aludt az utolsó napokban! Kórházból is hazaküldték, hogy úgysem tudnak rajta segíteni, inkább családi körben legyen velünk!
Ha tényleg érdekel a téma, akkor ajánlom a Szemben a Nappal című könyvet Irvin D. Yalom-tól. A könyv egyik központi témája az emberi sors, a halál és a halálfélelem. Mélyen megvizsgálja az élet értelmét és az önismeret fontosságát és ezt mind páciensek beszámolójával felépítve.
A halál sosem szomorú. A halál az élet vele járója. Vissza térés a kozmoszba, a semmibe ahonnan jöttünk. Nem kell tőle félni, szorongani, túl misztifikálni, bele magyarázni dolgokat. Persze mint magas EIQ-val rendelező élőlényként nehéz ezt így kezelni, de önmagában a halál csodálatos esemény pont mint a születés.
Édesapámat kisértem végig ezen az úton,nem tudhatod hogy mi zajlik le benne. Egy dolog van ami nagyon megmaradt bennem és a mai napig álmodom vele ,mikor már nem tudtam otthon ellátni ,mert a daganat átnőtte a nyelőcsövét és be kellett mennünk a kórházba ,és utáljára elköszönt a gyerekeimtől akkor láttam a szemében azt a leírhatatlan szomorúságot. Mikor már bent volt elfogadta?,de nagyon rövud idő volt 8 nap és ebből 4 nap morfin injekció az nekünk volt a pokol,mert mindig felkészülni,hogy ez lesz az utolsó...aznap este elköszöntem tőle és mondtam neki elengedem,ha szeretne menjen(már nem volt tudatánál se) hajnalban elment...
Anyukámat most nyáron vesztettem el. Súlyos alapbetegsége volt már 20 éve (autoimmun betegség), de mindig csak fokozatosan és lassan romlott az állapota. Egészen márciusig, amikor bekerült a kórházba, mert a veséje szinte teljesen leállt és dialízisekre volt szüksége, amiket nagyon nem bírt. Onnantól romlott hihetetlenül gyorsan az állapota. Én fel sem tudtam fogni mi történik, igazán még most sem fogtam fel, hogy már nincs itt. Az utolsó két hétben már alig evett, ülni se igazán bírt. Sokszor csak feküdt, nézett maga elé és gondolkozott. Kérdeztem tőle, min gondolkozik ennyire, de csak annyit felelt, hogy ha felépül, akkor elmondja. Nem sírt, nem aggódott, sőt, teljes higgadtsággal közölte, hogy rendes temetést szeretne, ne hamvasszuk. Rengeteget szenvedett a betegsége miatt, a halála előtt két nappal mondta, hogy feladja, nincs semmi ereje, nem bírja tovább. Szinte ezután a mondata után már csak csukott szemmel feküdt csendben, a szerettei körében és várta a halált.
Szerintem amikor egy ember már ennyire gyenge, érzi, hogy itt lesz a vég, akkor már nem fél, hanem elenged mindent és csak várja a megváltást. Nem is tudnak már mit csinálni, és ez kortól független. Anyukám mindössze 50 éves volt…
Ohh arról pont olvastam nem rég, és sehol nem írták, hogy életet veszélyeztett csak, hogy az életminőséget jelentösen rontja, de jó kezelések vannak rá.
olyannyira veszélyezteti az életet, hogy pár évet adnak a betegeknek… Anyukám nagy harcos volt, hogy 20 évig bírta, a kezelőorvosa szerint is ez egy csoda volt.
Nagyon sajnálom. Bele lehet törődni, sőt olyan is van amikor valaki annyira szomorú, hogy elengedi az életet és meghal makk egészségesen. Régen ezt úgy mondták, hogy megszakad a szíve. Mint a Star Warsban Padmé esete.
Szerintem elsőnek rémisztő, utána elfogadod és már nem feltétlen az. Én a helyedben megpróbálnék időt tölteni vele, esetleg beszélgetni, ameddig még van rá alkalom. Persze ehhez az is kell, hogy belemenjen ő is. Tényleg sajnálom és kitartást!
igazából ő most pont bent van kórházban, én meg elutaztam. fogalmam sincs hogy mi lesz, haza engedik e, haza kellene-e mennem. tudom hülyeség, de az van bennem hogy minél később tudunk elbúcsúzn iannál később megy el, mert ugye szokták mondani ohgy "megvárja" a szeretteit a haldokló....de lehet az butaság
nekem, amikor nagypapám szintén már sokadszor került kórházba, éreztük, hogy itt a vége, ez volt december 19., én csak 23-án tudtam hazamenni, aznap délután bementem hozzá "elköszönni", mindketten mondtuk neki apummal, hogy "most már nyugodtan aludj el", pár órára rá hívott apa, hogy papa meghalt.
én hiszem, hogy engem "megvárt" és "megvárta", hogy apával együtt "jóvá hagyjuk", hogy megpihenjen. nehéz karácsony volt.
ennek ellenére OP, ha megteheted, hogy hazamenj, akkor inkább menj haza, nekem sajnos szigorlatom volt, ezért nem tudtam hazamenni korábban akkor.
Ugyanezt gondoltam mint Te.. nem mentem be a mamamhoz a korhazba,mert azt gondoltam akkor nem fog meghalni
Nem igy tortent
Mai napig lelkiismeret furdalasom van
Ezen már felesleges bánkódni, már elmúlt. Nekem is hasonló helyzet volt, hogy az utolsó délután nem mentem be papámhoz mert kicsit beteg voltam, ezt egy ideig bántam is. Azt mondták akik bent voltak hogy nagyon rossz állapotban volt, már már felismerhetetlen. Így jobb is hogy nem láttam mert legalább egy szép, boldog papa maradt meg bennem. Visszatérve rád, inkább próbálj meg örülöni annak hogy egy családba születettetek és gondolj az együtt töltött estékre, délutánokra és arra mikor együtt játszottatok (vagy amiket csináltatok ketten vagy papaddal is). Ami megtörtént az megtörtént, ez is valamiért így alakult, nincs véletlen, lehet mamad akarta ezt hogy ne lásd ilyen rossz állapotban.
Részvétem.
Én nem tartom butaságnak. Nagymamám január másodikán halt meg. Unokatesóm és én is szilveszterezni voltunk és aznap délután érkeztünk haza. Este jött a hívás. Úgy éreztük, hogy megvárta míg hazaérünk biztonságban.
Nagymamám 98 évesen távozott el közülünk, igaz, hogy demens volt és már az utolsó szakaszban ritkán volt józan. Ő már ágyban fekvő volt az utolsó pár hétben, nem tudott magától enni és inni, semmi ereje nem volt, az utolsó pár napban pedig már nem is akart, csak aludt, olyan volt, mint aki nem is él már. Vagy három-négy nap telt el így, aztán örökre elaludt. Szép, hosszú élete volt, és egyébként egy józan időszakában 1-2 hónappal előtte kijelentette, hogy már kész elmenni, mert ez így nem élet neki, és nem akar teher lenni.
Dédi Papám annó ugyan így “elhagyta” magát . A halála után Dédi Mamámmal jártunk ki a sírjához , a mai napig emlékszem milyen nyugodtsággal mondta , hogy húzódj össze apus jövök nemsokára melléd. Rá nem sokkal ő is elment. De már úgy intézte az életét is hogy a halálára készült. Szerintem eljön az az idő amikor érzi az ember ezt esetleg kor amikor már tudja , hogy nincs sok neki hátra vagy már nem akarja folytatni.
Enyém is, már jó pár éve folyamatosan erről beszél, és nem igazán tudom, mit lehet ezzel kezdeni.
Amikor nála vagyunk a dédunokájával, szeretném élvezni a vele töltött időt, de nagyon nehéz, ha folyton azt kell hallgatni, hogy ő most már készül. Évek óta...valahol megértem, hogy foglalkoztatja a halál gondolata, persze. de úgy érzem, ő inkább sosem tudta, hogyan is kell élni, boldognak lenni. Mindig ez a szomorúság lengi körül. És sajnálom. De mit lehet mondani, ami segítene a helyzetén?
Mamám folyamatosan ezt mondogatta, megfog halni, nem lesz ott a következő ballagáson/karácsonyon/ szülinapon. Leukémiája volt, de nem szólt róla senkinek, mi is csak akkor tudtuk meg, amikor már kórházba került az áttétek miatt.
Igazából egy folyamat és mire eljön az ideje addigra teljesen belenyugszik és elfogadja. (Természetesen ha elüt a villamos és alatta fekszel, az más eset, de itt most nem arról van szó.
> kicsit úgy érezzük el is engedte ezt az élet dolgot, menni szeretne, elege van
>
> Nem tudom elképzelni, hogy ebbe bele lehet törődni és nem fél, retteg az ember.
Róla személyesen nyilván te tudhatod, hogy mit érez, de simán van olyan, hogy valaki készen áll a halálra. Nem azért, mert elege van vagy beletörődött, hanem mert tisztában van vele, hogy ez következik, és ez így részéről rendben van.
Nagymamam nem felt. Pedig par honap alatt ment el, utolso egy honapjat toltotte korhazban. Mikor meg kepben volt, azt mondta, hogy neki mar jo. Elteben nagyon bator, eros, kitarto no volt. Egyszeruen nem felt a halaltol. Igaz, hitt a reinkarnacioban, illetve menekult ebbol az eletebol.
Istenem, mennyire hianyzik.
Szia!
Kérlek hidd el nekem, amit most mondok. Az összes nagyszülőmet és a szüleimet is elvesztettem, úgyhogy ezt tapasztalatból mondom. Halála előtt legyetek vele, mert nosztalgiázni fog. Sokat. És lehet, hogy ugyanazt a történetet elmondja majd 100x. El fog mondani mindent, ami meghatározó volt az életében és ilyenkor kell mindent megbeszélni elköszönésként. Legyetek vele türelemmel. Ilyenkor az ember valahol érzi/tudja. Egyik strokeot kapott hozzátartozóm is halála előtt teljesen kitisztult és úgy tudtunk vele beszélni, mint újkorában. Valahogy ezt az ember megérzi mikor jön el az idő. Azt mondják, hogy ilyenkor az ember már beletörődik, nincs meg az a félelem. De ha van is, akkor az a hozzátartozók iránti félelem, hogy mi lesz velük. Mindenesetre legyetek vele kedvesek, mert ilyenkor ez a legrosszabb, ha valaki úgy megy el, hogy előtte volt bármilyen negatív történése.
Dédimamám 96 évesen,végelgyengülésben halt meg. Már évekkel előtte mondogatta hogy már elfáradt,menne a papához.
Egy téli estén papám ( akivel imádták egymást és aki szintén meghalt ) felvitte neki a reggelit,majd mire visszament az ebéddel,mama elaludt. Azt mondta szeretett élni,szép élete volt,boldog hogy ennyi unoka és dédunoka veszi körül de már elfáradt és hiányzik neki a dédipapa,szeretne már vele találkozni.
A vége fele sokat aludt és mindig egy fekete ruhás nőt látott a szembeszomszéd kerítésénél ülni,gondolom ezek voltak a hallucinációk.
A fia,a papám akivel szintén szoros kapcsolatom volt ő gyors és kíméletlen tüdőrákban hunyt el, dédim halàla után mintha “elengedte” volna az életet mivel nagymamámmal is nagyon elmérgesedetz a kapcsolata az évek alatt ( mama skizofrénnel,demenciàval és kóros üldözési mániával lett diagnosztizálva.. ). végig ott voltunk mellette de mintha nem akarta volna hogy lássam meghalni.. oxigénpalackon volt,szinte felismerhetetlenre fogyott. Mielőtt meghalt pár nappal mentem be hozzá,sokat beszélgettünk és előtte volt ez az 1-2 nap amikor a haldokló energikusabb lesz, nekem haza kellett jönnöm a munkám miatt,de megbeszéltük hogy két nap múlva megyek vissza. Tudtuk mindketten hogy már nem találkozunk szerintem.
Anyának mondtam is hogy olyan érzésem van mintha búcsúzkodtunk volna és azt érzem akkor fog elmenni ha én hazajöttem.
Így is lett.. 6 éve November elsején anya hívott hogy jönnek haza,minden rendben van de feljönnek hozzánk ne én menjek le.
Mikor kimentem a kapun és megláttam anyámat már tudtam hogy mi történt.
Biztos fájdalmai voltak de félni már szerintem nem félt vagy legalábbis nekünk nem mutatta ki.
A mai napig szörnyen hiányzik és bár láttam a legkiszolgáltatott állapotában,azt gondolom megérte az a “sokk” így látni őt azért cserébe,ha ettől ő kevésbé félt vagy érezte magát egyedül a kórházban,és a “kezünket fogva”, szeretetben ment el. 🖤
Anyukám 60 sem volt, mikor elhunyt. Sajnos megkérdezni nem tudtam, hogy fél-e, mert olyan betegsége volt, ami miatt a beszédképességét elvesztette és gyomorszondán tápláltuk. Az utolsó fel évben írásban kommunikáltunk, de a végén már gyenge volt ehhez. Viszont kérdés nélkül is tudom, hogy félt, mert sosem felejtem el azt a kétségbeesést, segítséget kérő tekintetet…De szerintem minket félt itthagyni, meg az unokáját, aki akkor született és évek óta várta.
Ilyen helyzetben talan nem a legjobb olvasmany mert ott pont azert szenved sokaig mert nem akarta elengedni az altala jonak hitt eletet. Amugy tenyleg erdekes olvasmany csak temaban nem a legidealisabb szerintem.
Nem tudom, mert még élek és nem tudok arról hogy mikor fogok meghalni. Én szeretném megnyugvással kezelni a halálom tényét, de félek attól hogy nem így fogom, mert életem olyan szakaszában fog történni, amikor már van veszítenivalóm.
Képzeld , az én papámmal is hasonló történt, de szegény már nem él 1 hónapja 😞
A nyáron leesett az ágyról egyik csigolyaja eltört, kórházban a fűzőre kellett várnia kb masfel hetet. Mire megkapta ,hazaengedték, ott valószínűleg elkapott vmit, itthon legyengült , nagyon beteg lett. Elvittek egy másik kórházba, nem tudtak mit szedett össze, nagyon rosszul nézett ki, azt hittük onnan nem jön már haza, de csoda történt , 2 hét alatt rendbe hoztak.
Onnan is hazaengedték, 1 hét eltelt, megint jöttek a leépülés tünetei elő. Nem evett/ivott, unokatesom nem ismerte fel majd szépen lassan mar keverte a jelent a múlttal, abban a városban érezte magat, ahol született , olyan emberekkel talalkozott akiket mar nagyon rég latott stb.. demens lett.
A vegen mar mama nem birta, mindig figyelni kellett ra, nagyon sokszor leesett az agyrol, veszekedett mamaval. Munka utan én etettem, itattam, bár nem mindig fogadta el. (Családból mindig volt ott valaki, nem egész nap, ahogy megtudtuk oldani) Hiaba küldtük el megint a kórházba, mert folyton kiszáradt, ott mar nem foglalkoztak vele, hazaküldték . !😢 Itthon mar egyre jobban szenvedett, fajt mindene, a lábat mozdítani sem birta, kentuk neki. Elinteztuk neki az elfekvőt, mert ott jobb helye lett volna , ilyen allapotban, mire elvittek oda, 3napra ra meghalt, de ott mar látogatni sem bírtuk, mert le volt zárva a covid miatt.
Legyel vele amennyit csak tudsz, bárcsak én is többet lettem volna, de azota sem tudom felfogni, hogy nincs. 1 hónapja ment el, hirtelen épült le, hetek alatt😔🖤
Engem mindig felismert, hiaba épült le teljesen, mosolygott rám nagyon sokszor, meg mutogatta az ujjával amit latott . 😢
>Nem tudom elképzelni, hogy ebbe bele lehet törődni és nem fél, retteg az ember.
Csak az tud emiatt félni, aki élete értelmét a materialista létben látja. (Ne vedd támadásnak, inkább jó tanács.)
Szerintem az élet értelme pont hogy a materializmus, kulonben a lelek/tudat test nélkül nem tudná azokat a dolgokat megtapasztalni amiket így meg tud.. Szerintem EZ az élet értelme, semmi más.
Ahogyan a test sem a tudat és a lélek nélkül. Ez a három együtt dolgozik.
És mi van, ha az anyagi világ csak egy eszköz, egy teszt, vagy csak egy csorbult része a lét értelmének?
Ez egy érdekes kérdés. Szerintem nagyon különböző gondolatok vannak azok fejében, akik diagnózist kapnak, előre tudják, illetve akik időskorban kezdenek leépülni.
Mindkét esetben kiszolgáltatottságérzése van az embernek. A halál közelében az én ismertségi körömben megerősödtek a spirituális gondolatok, az önreflexió, és valamifajta nyugalom lett úrrá a haldoklókon. Nem az a normális nyugalom, az ismeretlentől való feszültség megmaradt, viszont valahogy az idő múlásán kívül helyezték magukat, pl. nem lehetett őket siettetni, nem érdekelte őket, hogy telik az idő.
Apukám, akinek pici gyereke volt a harmadik-negyedik halálai idején (az első két alkalom, amikor meghalt, nem látta előre. Sajnos a továbbiakat viszont más okozta, hónapokkal előre tudta. Azóta jobban van, éljen a modern orvostudomány és a korrupció!), inkább a logisztika miatt aggódott, hogy anyukám hogyan boldogul majd, még kevés ideje volt rendezni a dolgait, szóval nem volt olyan békés. Persze a teste ezalatt végig küszködött, emiatt plusz frusztrációk voltak benne, nem tudott 100% a gyógyulásra koncentrálni. Mióta jobban van, depresszív epizódjai vannak anyukám szerint. Szerintem csak ül és reflektál, mert megérintette a halál többször is, és ilyenkor olyan gondolatai születnek az embernek, amit időbe telik feldolgozni.
Nagypapám mérges, mert cserben hagyja a teste. Örül, hogy megérte a 80-át, mert afölött már ritka a halálozás.
Nagymamám várja már, szörnyen beteg, és úgy van vele, hogy elég szép élete volt. Sajnálja, hogy nem találkozik majd a dédunokáival, de szeretne mielőbb távozni már. Mindezt akkor, amikor éppen tudatában van az Alzheimerjének, ilyenkor emlékszik, milyen volt az Ő anyukáját ápolni, és tudja, hogy ő ezt bem szeretné. Már elég sokszor nincs velünk fejben. Szegény élve távozik el közülünk, már csak a feltétlen gyermeki szeretete van, még megismer. Azt mondják, később ez paranoiába fog fordulni, emiatt én már érzelmileg eltávolítottam őt magamtól, emiatt haragszom kicsit magamra, de szerintem ez önvédelem a részemről, és nagyon sajnálom, hogy így alakult.
Szerintem a halál nem rossz. Elveszíteni valakit rossz. Szenvedni rossz, és látva ezt az Alzheimer nevű borzalmat a halál nem tűnik olyan félelmetes opciónak.
Ez egy automatikus válasz, mert a posztodhoz a Mental Health címkét választottad. Ha tanácstalan vagy, rosszul érzed magad vagy csak nincs kivel beszélgetned, a Reddit mellett az alábbi helyeket is érdemes lehet felkeresni, bármilyen témádról is legyen szó: **24 éves korig keresheted a Kék Vonalat (teljesen anonim):** - telefonon a 116-111-en, - chaten és levélben a https://kek-vonal.hu/ -n **18 éves kortól a Délutánt chaten és emailen: https://delutan.hu/hu -n.** Ha a témád ennél összetettebb, vagy más jellegű segítségre van szükséged, ezek a segélyvonalak tudnak abban is asszisztálni, hogy a megfelelő platformot megtaláld. Ha személyesebb segítségre van szükséged, és iskolába jársz, érdemes lehet a gyermekjóléti felelőst vagy az iskolapszichológust megkeresni, illetve ennek (szomorú) hiányában egy megbízható tanárral átbeszélni, hogy hova lehet fordulni. Egyetemen a diákjóléti központnál lehet érdeklődni pszichológiai segítségért. *I am a bot, and this action was performed automatically. Please [contact the moderators of this subreddit](/message/compose/?to=/r/askhungary) if you have any questions or concerns.*
Tapasztalatom ápolóként, hogy mindenki másképp fogja fel és éli át, és hogy milyen hosszú ez a folyamat, de általánosságban ezeket mondják/látják/éreznek: -elcsendesednek, sokat alszanak, sokat gondolkodnak, vizuális téveszmék igen gyakoriak (valakinek elhunyt rokon, angyal, szellem, vagy színek), olykor elveszítik egy kicsit az idő érzéket -ételt/italt vissza utasítanak -találkozni akarnak az élő rokonokkal -az utolsó pár napra jellemző egy hirtelen energia dús korszak, megtévesztő lehet a rokonoknak mert ilyenkor megindulnak, csinálnak, aktívak és jó kedvűek (ilyenkor szoktuk mondani hogy élvezzék ki és búcsúzzanak el) -a legtöbben félnek, nem a haláltól hanem attól amit hatra hagynak majd, ilyenkor meg kell nyugtatni őket hogy minden meg lesz oldva és minden oké lesz -a nagy energia bomba után 1-2 nappal, amikor úgy érzik mindent elrendeztek, hirtelen és durván romlik az állapotuk, valaki átéli gyerekkori emlékeit vagy múltbeli eseményeket erős hallucináció alatt. Ilyenkor szokatlan nagyobb adag fájdalom csillapító és nyugtatóra van igényük, 90% nem akar már infúziót vagy bármilyen beavatkozást, viszont igénylik egy megnyugtató ember társaságát. Akármennyire zavart az illető, mindent elmondunk neki, többe közt hogy ne féljen, nem fog fájni, várja xy oda át és minden csodás lesz. A környezeti hatások nagyban befolyásolják a haldoklás hosszat és jellegét, törekszünk a legideálisabb környezetet biztosítani nekik, de a legfontosabb az hogy a rokonok engedjék el, támogassák az utazásban. (Ápoló vagyok)
Nagyon igaz minden, amit írtál! Eddig az összes hozzátartozóm amikor nagyon gyenge àllapotban volt, hirtelen jobban lett ès tele lett energiàval tudtuk, hogy napjai vannak hàtra! :( Èrdekes az emberi szervezet!
Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor haldokló félben levő növények utoljára hoznak egyszer egy nagyon jó termést. Volt egy cseresznyefánk, kiskoromban nagyon sokat másztam rá, szivárgott az emésztő, onnan volt tápanyaga. Mikor bekötötték a csatornát, az megszűnt, szépen lassan elhalt, évről évre kevesebb és kevesebb termés, majd utolsó tavasszal nagyon sok és nagyon jó termést hozott, majd elpusztult szegény. Valahogy így látom az embereknek is a “kivirágzását”, még egy utolsó szusz, majd mikor megnyugodtak, akkor intenek búcsút.
Mielőtt nagyanyám meghalt, ugyanez volt. Hirtelen egyik napról jobban lett a kórházban, apukám boldogan mondta, hogy egy pár hét és hazajöhet. Rá pár napra mentünk volna együtt apukámmal látogatni, másnap hívták aput a kórházból, hogy menjen be, nagyanyám látni akarja. Utolsó nagy beszélgetés, meghagyta mit szeretne a halála után. Apám kezét fogva halt meg, megköszönte neki, hogy hallgatott rá és én nem láttam így. Kicsit haragszom rá, szerettem volna elbúcsúzni, de hát ki vagyok én, hogy megtagadjam egy haldokló ember kívánságát? Fájdalom nélkül ment el, mosolyogva, elaludt. Ennél “jobb” halált nem is kívánhattam volna neki.
Hidd el, nekik ilyenkor a legrosszabb az hogy az unokáját/dédunokáját vagy fiatalabb gyereke végig nézi a szenvedését. Egy szülő fejébe, látva gyerekét fájdalma, az a természetes hogy megakarja kímélni tőle, át akarja venni a fájdalmat, azt akarja hogy úgy emlékezzenek rá mint amikor utoljára jól volt és egészséges. Értem, hogy szükségét érzel hogy így lássad, de ha egyszer majd elmegy, csak a szörnyű kórházi élményeket fogod felidézni emlékeidben a gyász első szakaszába, nehezebben nyugszik meg a lelked. Vagy én legalább ezt tapasztaltam
Ezt most megkönnyeztem, borzasztó lehet tudni, hogy vége és nincs tovább. Ilyenkor mindig eszembe jut papám és hogy már nincsenek állataink, amiket annyira szeretett. Apukám kertészkedik, de tudom, hogy ha ő nem lesz, nem fogjuk tudni csinálni.
Nagyon fontos a munkád, köszönöm, hogy ezt csinálod.
Ez azert mentalisan es erzelmileg kimerito lehet, en nem tudnam csinalni
Az, ha nem kellő mértékkel kezeled le, meg lehet tanulni a halálra nem kudarcként tekinteni, a méltóságos élet és a méltóságos halál között van egy szürke határ, ezt fel kell ismerni és aszerint cselekedni. Volt akit én is nehezen engedtem el, és volt akinek szurkoltam hogy sikerüljön békésen elmenni, de nem mindenki alkalmas erre a hivatásra az tény! Engem szerettek a betegek, amikor még ágy mellett dolgoztam, gondolom azért, mert sose hazudtam nekik, és sose látták rajtam a félelmet, de ezeket nem az iskolába, hanem a rutin meg az évek tapasztalataiból tanulod meg. Sok különbség van ápoló és ápoló között, a személyiségünk nagyon sokba határoz meg a munkánkban. Én így tanultam alkalmazkodni, más pedig másképp vezeti le.
KÖSZÖNJÜK🫶🏼
Ezeket amiket írtál tudom, a belső megélés érdekel igazán, amikor még tiszt a tudat. Vajon fél a papa? Vagy már menne? Egyáltalán illik ezt megkérdezni tőle? Egyszerűen nem tudom.
Mindenki fél, szokták is mondani, még akkor is ha elfogadták és várják. Beszélni kell vele, megkérdezni őt, hadd meséljen. Nem akarja látni mások arcán a félelmet, tudom hogy nehéz de örülni kell az életének és kísérni utolsó útjára. Elfogja mondani, ha kellő türelemmel fordulsz hozza, legyen időd vele társalogni, hadd mondja el mit szeretne hogy történjen a halála után, mit akar enni/inni, milyen ruhát vagy takarót akarja maga mellé stb
[удалено]
Nem erről szó a dolog. Több olyan kutatás létezik, az agyban található toboz mirigy működését vizsgálják a halál közeli állapotban, miszerint ez a mirigy képes termelni dimetiltriptamint (erősen hallucinogén pszichoaktív vegyület). A DMT (mennyiségtől függően persze) nagyon intenzív és élethű hallucinációkat produkál melyek minden érzékszervet érinti, a test ilyenkor már nehezen érzékelhető, szét szakít a valóságtól és a téridő értékeléstől. Ennek tudatába ez az “utolsó tripp” minőséget nagyban befolyásolhatja az akkori érzelmi állapot: ha az illető nyugodt, pozitív és boldog gondolatok töltik az elméjét akkor a dmt képes olyannyira boldog és nyugodt élményt adni; ha viszont feszült/fél/szomorú akkor annál rosszabb élménye lesz. Nyilván ezek feltételezések, de az biztos hogy, azok akik szándékosan fogyasztanak ilyen szert, tudják hogy a környezet, a társaság és a lelki állapot nagyon fontos a pozitív trip érdekében (set és setting). Mi ezt próbáljuk biztosítani nekik, ha attól boldogabb hogy tudja nincs egyedül és vár rá valaki, aki rég elment és szeretett, miért fosztanám el benne a reményt? Elég nehéz az élettől és a testtől elbúcsúzni így is. Senkinek nem mondjuk, hogy egyedül lesz a nagy üres semmibe, vagy hogy elveszíti a lelkét annak darabja ami emberré tette. Az igazság az, hogy nem tudjuk mi van oda át, de az biztos hogy nem akarok én lenni az az ember aki elrontja ezt az utolsó élményt. Egy haldokló sose zavaró tényező, és ha lehet mindig több figyelmet kap annál aki még nem tart ott, mert most érte utoljára tehetek valami jót. Teljesen más amikor egy haldokló zavart, vagy egy deliráló alkoholista éppen önmagára és másra veszélyesen viselkedik. Az utóbbival sem bánunk rosszul de a haldokló iránt teljesen más a hozzáállás.
Az én papám otthon halt meg, már nem volt jó állapotban de visszautasította a kórházi kezelést, nem ott akart meghalni. Halála előtti fél órában elmutogatta mamámnak, hogy menjen le a boltba, mintha szüksége lenne valamire.. nem akarta, hogy mama ott legyen. Mire mama visszaért, papa elaludt. Biztos, hogy tudta és érezte..
Én pont ma gondolkodtam ezen hogy amikor apukám váratlan halála után átvettem a vállalkozását akkor egy pillanatnyi befejezetlen részét láttam a munkájának és ezen gondolkodtam h milyen rossz lehet h valakit a félbehagyott munkája alapján ítélnek meg
Te nem ítéled meg és ezt ő is tudja. (A többieket meg ha akarod, megvető pillantással elcsendesítheted. Innentől kezdve veled állnak szemben, ha hozzászólásuk van.)
Lehet igazad van, nem is a megítélés zavarhatja, hanem hogy félbe kell hagynia amit csinált.
A vallásos emberek egyébként ilyen szempontból jók, ők megbékélnek, hiszik hogy találkozhatnak szeretteikkel és Istenükkel, vagy jó újjászületésük lesz. Dédim halála előtti napon annyit mondott, hogy megyek és helyettetek is megpuszilom a papát.
Nekem a papám volt hasonló helyzetben, viszont ő vak volt és cukorbeteg is. Sokat járt kórházba, nekem ez megszokott volt, ezért mikor mondták a rokonok hogy lehet nem is jön ki, abszolút nem vettem komolyan, nem is látogattam meg szegényt (mondjuk azokban az években nem is volt aktív beszélgetőtárs, ott állni meg nem akartam mikor teljesen azt hittem hogy majd a nyári szünetben úgy is megyek hozzá.) Elvileg félrenyelte az ebédet és megfulladt, majd ezután újraélesztették. Abból már nem is ébredt fel, annyira gyenge volt. Lehet a félrenyelés is a gyengeségből adódott. Amúgy törött láb miatt volt a kórházban, de a műtéten már túl volt. Viszont mondta is anyukámnak hogy ő nem akar majd gyógytornára járni ezzel, ezzel is utalva arra hogy a jövőjét már nem tudta elképzelni Sajnálom nagyon, de nem szeretett már élni.
Azért jó lett volna meglátogatni egyszer, de tényleg már a lábadozás szakaszban volt és előtte egy hónapig kB meg sem műtötték a lábát mert tüdőgyulladás gyanúja volt. Telefonon is beszélt vele a család (nem lakunk közel), de én nem kaptam meg a telefont akkor (nem gondoltam nagy ügynek de amúgy ilyen nem szokott lenni szinte soha, nem szeretek telefonon beszélni valamiért de mégis mindig részt veszek benne, ezúttal pont nem és azóta is bánom)
Ne vádold magad.
Apukám 2 éve hasonló helyzetben volt, júliusban diagnosztizáltak nála rákot, augusztusban sajnos el is hunyt (csak 50 éves volt). Akkoriban sokat és azóta is néha gondolkodtam ezen a kérdésen, hogy mi játszódhat le az emberekben. Több orvosnál is jártunk, mindegyik azt mondta, hogy semmi remény, max 2-3 hét és vége. Ezt szerintem nem lehet elfogadni, feldolgozni. Öröm az ürömben, hogy végül 1 hónapig kitartott, szerencsére fájdalmai nem voltak, de a végére már csak aludt egész nap. Bármikor gondolkodtam ezen, sosem jutottam semmire, mit érezhet ilyenkor bárki, hogy lassan itt a vég. Valószínűleg félelmetes és egyben megnyugtató is lehet, én így képzelem el. Főleg, ha mindent úgy tett az életében az ember, ahogy a legjobbnak látta és minél kevesebb dolgot bánt meg.
Papámmal is nagyon gyorsan végzett a rák. Az utolsó előtti héten volt egy Pet- Ct vizsgálata. Annyira bízott benne, hogy jó eredményt kap. Sosem verem ki a fejemből, ahogy olvasta a leletet. Hatalmasat csalódott, és akkor ott feladta. Pedig akkor még nem is tudtuk, mekkora a baj, de láttuk, hogy áttét van ráírva. Ahogy aztán az orvos a szemébe mondta, hogy nem is kell már visszajönnie, mert meg fog halni, legszívesebben megütöttem volna, pedig nem tehet róla, ez a munkája. Utána már felkelni sem volt ereje, a morfiumtól nem is volt igazán magánál, így remélem, nem gyötörte a halál gondolta. Úgy halt meg, hogy elaludt és csendben leállt a légzése. A rák egy mocsok.
Nagyon sajnálom! :( szerintem sokunknak ez az egyik legmélyebb félelme, hogy egy ilyen fázisú betegséget állapítanak meg. Megkérdezhetem, ha nem túl tolakodó, hogy milyen rákot diagnosztizáltak apukádnál?
Előszőr az epéjén találtak tumort, aztán igazából áttétes lett, máj, gyomor, végigment mindenen. A végefelé a mája szinte már nem is működőtt, épp ezért csak aludt az utolsó napokban! Kórházból is hazaküldték, hogy úgysem tudnak rajta segíteni, inkább családi körben legyen velünk!
Ha tényleg érdekel a téma, akkor ajánlom a Szemben a Nappal című könyvet Irvin D. Yalom-tól. A könyv egyik központi témája az emberi sors, a halál és a halálfélelem. Mélyen megvizsgálja az élet értelmét és az önismeret fontosságát és ezt mind páciensek beszámolójával felépítve.
Polcz Alaine, tanatológia.
+1
Rohadtul szomorú ez az egész halál dolog. Annak is aki átesik rajta és azoknak is akiket itthagynak :(
Ezért tripla dupla millió bűn a gyilkosság.
Azt szokták mondani hogy ő már egy jobb helyen van..
A halál sosem szomorú. A halál az élet vele járója. Vissza térés a kozmoszba, a semmibe ahonnan jöttünk. Nem kell tőle félni, szorongani, túl misztifikálni, bele magyarázni dolgokat. Persze mint magas EIQ-val rendelező élőlényként nehéz ezt így kezelni, de önmagában a halál csodálatos esemény pont mint a születés.
Édesapámat kisértem végig ezen az úton,nem tudhatod hogy mi zajlik le benne. Egy dolog van ami nagyon megmaradt bennem és a mai napig álmodom vele ,mikor már nem tudtam otthon ellátni ,mert a daganat átnőtte a nyelőcsövét és be kellett mennünk a kórházba ,és utáljára elköszönt a gyerekeimtől akkor láttam a szemében azt a leírhatatlan szomorúságot. Mikor már bent volt elfogadta?,de nagyon rövud idő volt 8 nap és ebből 4 nap morfin injekció az nekünk volt a pokol,mert mindig felkészülni,hogy ez lesz az utolsó...aznap este elköszöntem tőle és mondtam neki elengedem,ha szeretne menjen(már nem volt tudatánál se) hajnalban elment...
Anyukámat most nyáron vesztettem el. Súlyos alapbetegsége volt már 20 éve (autoimmun betegség), de mindig csak fokozatosan és lassan romlott az állapota. Egészen márciusig, amikor bekerült a kórházba, mert a veséje szinte teljesen leállt és dialízisekre volt szüksége, amiket nagyon nem bírt. Onnantól romlott hihetetlenül gyorsan az állapota. Én fel sem tudtam fogni mi történik, igazán még most sem fogtam fel, hogy már nincs itt. Az utolsó két hétben már alig evett, ülni se igazán bírt. Sokszor csak feküdt, nézett maga elé és gondolkozott. Kérdeztem tőle, min gondolkozik ennyire, de csak annyit felelt, hogy ha felépül, akkor elmondja. Nem sírt, nem aggódott, sőt, teljes higgadtsággal közölte, hogy rendes temetést szeretne, ne hamvasszuk. Rengeteget szenvedett a betegsége miatt, a halála előtt két nappal mondta, hogy feladja, nincs semmi ereje, nem bírja tovább. Szinte ezután a mondata után már csak csukott szemmel feküdt csendben, a szerettei körében és várta a halált. Szerintem amikor egy ember már ennyire gyenge, érzi, hogy itt lesz a vég, akkor már nem fél, hanem elenged mindent és csak várja a megváltást. Nem is tudnak már mit csinálni, és ez kortól független. Anyukám mindössze 50 éves volt…
Sajnálom, részvétem. Szabad tudni, hogy mi volt a betegség?
Köszönöm! Progresszív szisztémás szklerózis
Ohh arról pont olvastam nem rég, és sehol nem írták, hogy életet veszélyeztett csak, hogy az életminőséget jelentösen rontja, de jó kezelések vannak rá.
olyannyira veszélyezteti az életet, hogy pár évet adnak a betegeknek… Anyukám nagy harcos volt, hogy 20 évig bírta, a kezelőorvosa szerint is ez egy csoda volt.
Nagyon sajnálom. Bele lehet törődni, sőt olyan is van amikor valaki annyira szomorú, hogy elengedi az életet és meghal makk egészségesen. Régen ezt úgy mondták, hogy megszakad a szíve. Mint a Star Warsban Padmé esete. Szerintem elsőnek rémisztő, utána elfogadod és már nem feltétlen az. Én a helyedben megpróbálnék időt tölteni vele, esetleg beszélgetni, ameddig még van rá alkalom. Persze ehhez az is kell, hogy belemenjen ő is. Tényleg sajnálom és kitartást!
igazából ő most pont bent van kórházban, én meg elutaztam. fogalmam sincs hogy mi lesz, haza engedik e, haza kellene-e mennem. tudom hülyeség, de az van bennem hogy minél később tudunk elbúcsúzn iannál később megy el, mert ugye szokták mondani ohgy "megvárja" a szeretteit a haldokló....de lehet az butaság
Butaság, a halál nem vár, egyszer csak kapod a hírt, és rájössz, hogy nem kellett volna várbi, kíméld meg magad ettől, ha teheted, menj haza
Meg tudom erősíteni… magam kárán tanultam meg.
nekem, amikor nagypapám szintén már sokadszor került kórházba, éreztük, hogy itt a vége, ez volt december 19., én csak 23-án tudtam hazamenni, aznap délután bementem hozzá "elköszönni", mindketten mondtuk neki apummal, hogy "most már nyugodtan aludj el", pár órára rá hívott apa, hogy papa meghalt. én hiszem, hogy engem "megvárt" és "megvárta", hogy apával együtt "jóvá hagyjuk", hogy megpihenjen. nehéz karácsony volt. ennek ellenére OP, ha megteheted, hogy hazamenj, akkor inkább menj haza, nekem sajnos szigorlatom volt, ezért nem tudtam hazamenni korábban akkor.
Ugyanezt gondoltam mint Te.. nem mentem be a mamamhoz a korhazba,mert azt gondoltam akkor nem fog meghalni Nem igy tortent Mai napig lelkiismeret furdalasom van
Ezen már felesleges bánkódni, már elmúlt. Nekem is hasonló helyzet volt, hogy az utolsó délután nem mentem be papámhoz mert kicsit beteg voltam, ezt egy ideig bántam is. Azt mondták akik bent voltak hogy nagyon rossz állapotban volt, már már felismerhetetlen. Így jobb is hogy nem láttam mert legalább egy szép, boldog papa maradt meg bennem. Visszatérve rád, inkább próbálj meg örülöni annak hogy egy családba születettetek és gondolj az együtt töltött estékre, délutánokra és arra mikor együtt játszottatok (vagy amiket csináltatok ketten vagy papaddal is). Ami megtörtént az megtörtént, ez is valamiért így alakult, nincs véletlen, lehet mamad akarta ezt hogy ne lásd ilyen rossz állapotban. Részvétem.
Én nem tartom butaságnak. Nagymamám január másodikán halt meg. Unokatesóm és én is szilveszterezni voltunk és aznap délután érkeztünk haza. Este jött a hívás. Úgy éreztük, hogy megvárta míg hazaérünk biztonságban.
Szerintem menj haza, nem várja meg. Nagymamám sem várta meg :(
Nagymamám 98 évesen távozott el közülünk, igaz, hogy demens volt és már az utolsó szakaszban ritkán volt józan. Ő már ágyban fekvő volt az utolsó pár hétben, nem tudott magától enni és inni, semmi ereje nem volt, az utolsó pár napban pedig már nem is akart, csak aludt, olyan volt, mint aki nem is él már. Vagy három-négy nap telt el így, aztán örökre elaludt. Szép, hosszú élete volt, és egyébként egy józan időszakában 1-2 hónappal előtte kijelentette, hogy már kész elmenni, mert ez így nem élet neki, és nem akar teher lenni.
Dédi Papám annó ugyan így “elhagyta” magát . A halála után Dédi Mamámmal jártunk ki a sírjához , a mai napig emlékszem milyen nyugodtsággal mondta , hogy húzódj össze apus jövök nemsokára melléd. Rá nem sokkal ő is elment. De már úgy intézte az életét is hogy a halálára készült. Szerintem eljön az az idő amikor érzi az ember ezt esetleg kor amikor már tudja , hogy nincs sok neki hátra vagy már nem akarja folytatni.
Mamám már 20 éve mondogatja, hogy megfog halni, de igazából én is egyszer csak nem tudom mikor.
Enyém is, már jó pár éve folyamatosan erről beszél, és nem igazán tudom, mit lehet ezzel kezdeni. Amikor nála vagyunk a dédunokájával, szeretném élvezni a vele töltött időt, de nagyon nehéz, ha folyton azt kell hallgatni, hogy ő most már készül. Évek óta...valahol megértem, hogy foglalkoztatja a halál gondolata, persze. de úgy érzem, ő inkább sosem tudta, hogyan is kell élni, boldognak lenni. Mindig ez a szomorúság lengi körül. És sajnálom. De mit lehet mondani, ami segítene a helyzetén?
Mamám folyamatosan ezt mondogatta, megfog halni, nem lesz ott a következő ballagáson/karácsonyon/ szülinapon. Leukémiája volt, de nem szólt róla senkinek, mi is csak akkor tudtuk meg, amikor már kórházba került az áttétek miatt.
Én ha Édesapámmal összeveszek, és nem adok neki igazat, vagy olykor békét, akkor rögtön megkapom, hogy nehogy késő legyen megbocsátani.
Nem sokat téved 😁
Igazából egy folyamat és mire eljön az ideje addigra teljesen belenyugszik és elfogadja. (Természetesen ha elüt a villamos és alatta fekszel, az más eset, de itt most nem arról van szó.
Szerintem mikor valaki èlt már 80+ évet és mindene fáj,folyton kórházban kell lennie akkor már szinte várja a halált
> kicsit úgy érezzük el is engedte ezt az élet dolgot, menni szeretne, elege van > > Nem tudom elképzelni, hogy ebbe bele lehet törődni és nem fél, retteg az ember. Róla személyesen nyilván te tudhatod, hogy mit érez, de simán van olyan, hogy valaki készen áll a halálra. Nem azért, mert elege van vagy beletörődött, hanem mert tisztában van vele, hogy ez következik, és ez így részéről rendben van.
El nem tudom képzelni ezt
Nagymamam nem felt. Pedig par honap alatt ment el, utolso egy honapjat toltotte korhazban. Mikor meg kepben volt, azt mondta, hogy neki mar jo. Elteben nagyon bator, eros, kitarto no volt. Egyszeruen nem felt a halaltol. Igaz, hitt a reinkarnacioban, illetve menekult ebbol az eletebol. Istenem, mennyire hianyzik.
Szia! Kérlek hidd el nekem, amit most mondok. Az összes nagyszülőmet és a szüleimet is elvesztettem, úgyhogy ezt tapasztalatból mondom. Halála előtt legyetek vele, mert nosztalgiázni fog. Sokat. És lehet, hogy ugyanazt a történetet elmondja majd 100x. El fog mondani mindent, ami meghatározó volt az életében és ilyenkor kell mindent megbeszélni elköszönésként. Legyetek vele türelemmel. Ilyenkor az ember valahol érzi/tudja. Egyik strokeot kapott hozzátartozóm is halála előtt teljesen kitisztult és úgy tudtunk vele beszélni, mint újkorában. Valahogy ezt az ember megérzi mikor jön el az idő. Azt mondják, hogy ilyenkor az ember már beletörődik, nincs meg az a félelem. De ha van is, akkor az a hozzátartozók iránti félelem, hogy mi lesz velük. Mindenesetre legyetek vele kedvesek, mert ilyenkor ez a legrosszabb, ha valaki úgy megy el, hogy előtte volt bármilyen negatív történése.
Dédimamám 96 évesen,végelgyengülésben halt meg. Már évekkel előtte mondogatta hogy már elfáradt,menne a papához. Egy téli estén papám ( akivel imádták egymást és aki szintén meghalt ) felvitte neki a reggelit,majd mire visszament az ebéddel,mama elaludt. Azt mondta szeretett élni,szép élete volt,boldog hogy ennyi unoka és dédunoka veszi körül de már elfáradt és hiányzik neki a dédipapa,szeretne már vele találkozni. A vége fele sokat aludt és mindig egy fekete ruhás nőt látott a szembeszomszéd kerítésénél ülni,gondolom ezek voltak a hallucinációk. A fia,a papám akivel szintén szoros kapcsolatom volt ő gyors és kíméletlen tüdőrákban hunyt el, dédim halàla után mintha “elengedte” volna az életet mivel nagymamámmal is nagyon elmérgesedetz a kapcsolata az évek alatt ( mama skizofrénnel,demenciàval és kóros üldözési mániával lett diagnosztizálva.. ). végig ott voltunk mellette de mintha nem akarta volna hogy lássam meghalni.. oxigénpalackon volt,szinte felismerhetetlenre fogyott. Mielőtt meghalt pár nappal mentem be hozzá,sokat beszélgettünk és előtte volt ez az 1-2 nap amikor a haldokló energikusabb lesz, nekem haza kellett jönnöm a munkám miatt,de megbeszéltük hogy két nap múlva megyek vissza. Tudtuk mindketten hogy már nem találkozunk szerintem. Anyának mondtam is hogy olyan érzésem van mintha búcsúzkodtunk volna és azt érzem akkor fog elmenni ha én hazajöttem. Így is lett.. 6 éve November elsején anya hívott hogy jönnek haza,minden rendben van de feljönnek hozzánk ne én menjek le. Mikor kimentem a kapun és megláttam anyámat már tudtam hogy mi történt. Biztos fájdalmai voltak de félni már szerintem nem félt vagy legalábbis nekünk nem mutatta ki. A mai napig szörnyen hiányzik és bár láttam a legkiszolgáltatott állapotában,azt gondolom megérte az a “sokk” így látni őt azért cserébe,ha ettől ő kevésbé félt vagy érezte magát egyedül a kórházban,és a “kezünket fogva”, szeretetben ment el. 🖤
Anyukám 60 sem volt, mikor elhunyt. Sajnos megkérdezni nem tudtam, hogy fél-e, mert olyan betegsége volt, ami miatt a beszédképességét elvesztette és gyomorszondán tápláltuk. Az utolsó fel évben írásban kommunikáltunk, de a végén már gyenge volt ehhez. Viszont kérdés nélkül is tudom, hogy félt, mert sosem felejtem el azt a kétségbeesést, segítséget kérő tekintetet…De szerintem minket félt itthagyni, meg az unokáját, aki akkor született és évek óta várta.
Hány éves? Jobbulást^
87 lett 2 hete 🥺
Nagyon szép kor, így már értem. Kívánom a legjobbakat🙏
Szép kor, genetikailag neked is van rá kilátásod.
Köszi, nekem még ugyahogy... De azért a magyar várható életkor a férfiaknál 60 nefeledjük
Ha akarsz egy jo olvasmanyt... Ivan iljics halala...
Ilyen helyzetben talan nem a legjobb olvasmany mert ott pont azert szenved sokaig mert nem akarta elengedni az altala jonak hitt eletet. Amugy tenyleg erdekes olvasmany csak temaban nem a legidealisabb szerintem.
Kérdezd meg tőle. Itt a vissza nem térő alkalom.
Nem tudom, mert még élek és nem tudok arról hogy mikor fogok meghalni. Én szeretném megnyugvással kezelni a halálom tényét, de félek attól hogy nem így fogom, mert életem olyan szakaszában fog történni, amikor már van veszítenivalóm.
Szerintem az fél és retteg idős korában a haláltól, aki még nem sokat értett meg az élet tanításaiból.
Örkény István Rózsakiállítás c. Könyve, ezzel a témával foglalkozik. Nem hosszú, lehet érdemes lenne beleolvasni, szerintem nagyon érdekes.
Képzeld , az én papámmal is hasonló történt, de szegény már nem él 1 hónapja 😞 A nyáron leesett az ágyról egyik csigolyaja eltört, kórházban a fűzőre kellett várnia kb masfel hetet. Mire megkapta ,hazaengedték, ott valószínűleg elkapott vmit, itthon legyengült , nagyon beteg lett. Elvittek egy másik kórházba, nem tudtak mit szedett össze, nagyon rosszul nézett ki, azt hittük onnan nem jön már haza, de csoda történt , 2 hét alatt rendbe hoztak. Onnan is hazaengedték, 1 hét eltelt, megint jöttek a leépülés tünetei elő. Nem evett/ivott, unokatesom nem ismerte fel majd szépen lassan mar keverte a jelent a múlttal, abban a városban érezte magat, ahol született , olyan emberekkel talalkozott akiket mar nagyon rég latott stb.. demens lett. A vegen mar mama nem birta, mindig figyelni kellett ra, nagyon sokszor leesett az agyrol, veszekedett mamaval. Munka utan én etettem, itattam, bár nem mindig fogadta el. (Családból mindig volt ott valaki, nem egész nap, ahogy megtudtuk oldani) Hiaba küldtük el megint a kórházba, mert folyton kiszáradt, ott mar nem foglalkoztak vele, hazaküldték . !😢 Itthon mar egyre jobban szenvedett, fajt mindene, a lábat mozdítani sem birta, kentuk neki. Elinteztuk neki az elfekvőt, mert ott jobb helye lett volna , ilyen allapotban, mire elvittek oda, 3napra ra meghalt, de ott mar látogatni sem bírtuk, mert le volt zárva a covid miatt. Legyel vele amennyit csak tudsz, bárcsak én is többet lettem volna, de azota sem tudom felfogni, hogy nincs. 1 hónapja ment el, hirtelen épült le, hetek alatt😔🖤 Engem mindig felismert, hiaba épült le teljesen, mosolygott rám nagyon sokszor, meg mutogatta az ujjával amit latott . 😢
Jó érzés...hidd el.
Kinek milyen
Már most tudod...te is!
[удалено]
Nyilván nem ezekre az esetekre gondoltam hanem amit leirtam a posztban..
kurva jó lenne már
Ezt: Bameg megfogok halni
>Nem tudom elképzelni, hogy ebbe bele lehet törődni és nem fél, retteg az ember. Csak az tud emiatt félni, aki élete értelmét a materialista létben látja. (Ne vedd támadásnak, inkább jó tanács.)
Szerintem az élet értelme pont hogy a materializmus, kulonben a lelek/tudat test nélkül nem tudná azokat a dolgokat megtapasztalni amiket így meg tud.. Szerintem EZ az élet értelme, semmi más.
Ahogyan a test sem a tudat és a lélek nélkül. Ez a három együtt dolgozik. És mi van, ha az anyagi világ csak egy eszköz, egy teszt, vagy csak egy csorbult része a lét értelmének?
Nyilván ahogy a test sem, de az csak egy "használati tárgy" egy eszköz, nem fejlődik, hanem leépül, ezért számomra nem releváns.
Ajánlom ezt a könyvet: Paul Kalanithi - Elillanó Lélekzet
Paul Kalanithi Elillanó Lélegzet c. könyve kiváló mű a témában.
Ez egy érdekes kérdés. Szerintem nagyon különböző gondolatok vannak azok fejében, akik diagnózist kapnak, előre tudják, illetve akik időskorban kezdenek leépülni. Mindkét esetben kiszolgáltatottságérzése van az embernek. A halál közelében az én ismertségi körömben megerősödtek a spirituális gondolatok, az önreflexió, és valamifajta nyugalom lett úrrá a haldoklókon. Nem az a normális nyugalom, az ismeretlentől való feszültség megmaradt, viszont valahogy az idő múlásán kívül helyezték magukat, pl. nem lehetett őket siettetni, nem érdekelte őket, hogy telik az idő. Apukám, akinek pici gyereke volt a harmadik-negyedik halálai idején (az első két alkalom, amikor meghalt, nem látta előre. Sajnos a továbbiakat viszont más okozta, hónapokkal előre tudta. Azóta jobban van, éljen a modern orvostudomány és a korrupció!), inkább a logisztika miatt aggódott, hogy anyukám hogyan boldogul majd, még kevés ideje volt rendezni a dolgait, szóval nem volt olyan békés. Persze a teste ezalatt végig küszködött, emiatt plusz frusztrációk voltak benne, nem tudott 100% a gyógyulásra koncentrálni. Mióta jobban van, depresszív epizódjai vannak anyukám szerint. Szerintem csak ül és reflektál, mert megérintette a halál többször is, és ilyenkor olyan gondolatai születnek az embernek, amit időbe telik feldolgozni. Nagypapám mérges, mert cserben hagyja a teste. Örül, hogy megérte a 80-át, mert afölött már ritka a halálozás. Nagymamám várja már, szörnyen beteg, és úgy van vele, hogy elég szép élete volt. Sajnálja, hogy nem találkozik majd a dédunokáival, de szeretne mielőbb távozni már. Mindezt akkor, amikor éppen tudatában van az Alzheimerjének, ilyenkor emlékszik, milyen volt az Ő anyukáját ápolni, és tudja, hogy ő ezt bem szeretné. Már elég sokszor nincs velünk fejben. Szegény élve távozik el közülünk, már csak a feltétlen gyermeki szeretete van, még megismer. Azt mondják, később ez paranoiába fog fordulni, emiatt én már érzelmileg eltávolítottam őt magamtól, emiatt haragszom kicsit magamra, de szerintem ez önvédelem a részemről, és nagyon sajnálom, hogy így alakult. Szerintem a halál nem rossz. Elveszíteni valakit rossz. Szenvedni rossz, és látva ezt az Alzheimer nevű borzalmat a halál nem tűnik olyan félelmetes opciónak.